IRONMAN MALAYSIA

Beszámolót az első IRONMAN versenyemről, és a VB kvalifikációról. 

Ironmanen célba érni nem könnyű. Ironmant nyerni sem könnyű. 

Életed első ironman versenyét megnyerni és ezzel kijutni a világbajnokságra? Na ez se jön össze sok mindenkinek az biztos. Nekem sikerült!

Aki ismer az tudja, hogy nem egy hirtelen ötlet volt a versenyre való nevezés. 4 éves tervem része, hogy 2020-ban induljak a Hawaii Ironman Világbajnokságon. Ehhez kellett egy kvalifikációs verseny, ami bármely Ironman verseny lehetett volna. Az én korosztályomban viszont általában csak 1 slotot (indulási jogot) osztanak 1 versenyen, tehát csak egy első hely jelent biztosan slotot. Nem akartuk hát a véletlenre bízni. Hosszas mérlegelés után - tavalyi indulók, időeredmények, pálya adottságai és a verseny időpontja alapján - végül a Malajziai Ironman versenyre esett a választásunk, amit október 26-án rendeztek meg Langkawi szigetén. 

Elkészült a költségvetés, tömtük a malacperselyt amikor csak tudtuk, április környékén megtörtént a nevezés, majd szépen sorban a repülőjegyek vásárlása, szállásfoglalás, oltások stb.Közben persze nagyban zajlott a felkészülés.

Az idei féltávokon egész jó eredményeket sikerült elérnem: ETU féltávú VB korosztályos 1. hely, Podersdorf 4. hely (Hankó Dávid és Michael Weiss mögött),

viszont elég hosszúra nyúlt a szezon ezzel az októberi versennyel, egyre nehezebb volt a munka és a hideg szeptemberi időjárás mellett folytatni a felkészülést, ezért már nagyon vártam az utazás napját. 

Az indulást két héttel a verseny előttre, október 13-ára időzítettük. A 6 órás időeltolódás és az extrém időjárás (harmincsokfok, 95% páratartalom) miatt időben ki akartunk menni, hogy legyen idő megszokni a körülményeket. Sőt, amennyit lehetett, már itthon próbáltam lecsalni az átállásból, és már szeptemberben elkezdtem minden héten egy kicsivel az ottani időhöz igazítani az óráimat, egyre korábban feküdtem és egyre korábban keltem.

Október 13-án 16 órakkor indultunk Budapestről, egy 5 órás repülőúttal Dubajig jutottunk, majd egy 4 órás várakozás után onnan mentünk tovább, újabb 7 órás utazással, a világ legnagyobb utasszállítójával, egy Airbus A380-assal Kuala Lumpurba. Szerencsénk volt, mert a gép egyik szektora teljesen üres volt, így a 7 órás utat, egy-egy 4 személyes ülés soron elfeküdve végig tudtuk aludni. Innen pedig már csak egy rövid 1 órás repülés várt ránk, és helyi idő szerint este 8 kor megérkeztünk Langkawi szigetére.

Bejártuk a sziget nevezetes pontjait és természetesen a versenypályát is.

Ezen a héten még mentek a kicsit erősebb edzések, éreztem, hogy jó lesz a forma.

A párát szerencsére nem éreztem megterhelőnek. Bejártuk az egész bringapályát egy hosszabb edzés alatt és éreztük, hogy azért az emelkedők fájni fognak, mert rövidek voltak ugyan, de meredekek. 

A verseny előtt néhány nappal megkezdődtek a kötelező programok: először elmentünk átvenni a rajtcsomagot, végigültük a briefinget (tájékoztató a versennyel kapcsolatban) majd a szervezők által biztosított ingyenes buszjárattal elmentünk az úszópálya-bejárásra. A kellemes 28-29 fokos viszonylag tiszta vízben kicsit átmozgattunk, majd visszabuszoztunk a szállásunkhoz. A délutánt a parton töltöttük, pihentünk, olvastunk. Innen mentünk a megnyitóra, ahol svédasztalos vacsorával vártak, köszöntöttek minket, és tartottak egy utolsó eligazítást. 

A verseny előtti utolsó napra is jutott teendő bőven. A rajtnál lévő depóban kezdtünk, elhelyeztük a bringákat és a bringás zsákokat, innen pedig a második depóhoz kellett buszoznunk, ahol a futó zsákokat helyeztük el. Ez egyébhét egy hatalmas légkondicionált hangár volt, úgyhogy a bringák jól érezték itt magukat a verseny után Elég hosszú és fárasztó volt így a délelőtt, főleg ebben a melegben, úgyhogy alig vártuk, hogy visszaérjünk a szállásra, és egy jó vacsora után lefeküdjünk aludni, hogy frissen és üdén keljünk a nagy napon

Felkeltünk tehát frissen és üdén reggel 4 kor, főztem kettőnknek kávét, illetve a szokásos tésztát. Szép nyugodtan megreggeliztünk, bekevertük az izotóniás italokat a kulacsokba, beraktuk őket az előre összekészített táskába és kisétáltunk a shuttlebus megállóba. 

Egy fél órás buszozás után meg is érkeztünk, a depóban viszont semmilyen világítás nem volt (ez kb az egyetlen negatívum a versenyszervezéssel kapcsolatban), mi pedig nem vittünk fejlámpát, így telefonnal kellett világítanunk egymásnak. Gyorsan átnéztük a kerékpárokat, hogy minden rendben van-e velük, felragasztottuk a bringákra a géleket, a bringáscipőket, beraktuk a kulacsokat, majd még utoljára végiggondoltam az úszás után a depózást. Felvettük az úszóruhát, ittunk egy utolsót, gimnasztikáztunk, majd beálltunk a rajtba. 

A rajt az Ironmaneken bevállt rolling swim start rendszerű volt, melynek a lényege, hogy 5 másodpercenként indítanak 6-8 versenyzőt. Én a 4-5. sorban álltam, jobb oldalra. Így ugyan nagyobb ívben kellett futni a víz fele, de egyből a pálya szélére kerültem, anélkül, hogy kereszteztem volna mások útját, és az úszást a legszűkebb íven tudtam kezdeni. 

Az úszás két körös volt(2*1,9km). Első körben szép lendületes tempóban haladtam, alig kellett másokat kerülgetnem. A kör vége felé előzött meg egy fekete ruhás srác, akinek a vádliján láttam a 'C' betűt (ami az én korosztályomat jelöli), úgyhogy tudtam, hogy vele el kell elúsznom. Kimásztunk, futottunk 30 métert, majd újra vissza a vízbe. Ekkor a szemüvegem mögé befolyt egy kis víz, úgyhogy a második, közel két kilométert úgy úsztam, hogy csípte a szemem a sós víz Ebben a körben már kezdtem érezni, hogy elég (vagy inkább túlzottan) meleg a víz (29 fokos). Kör felénél utolértem azokat, akik mögöttem rajtoltak és még csak első körüket ússzák. A víz nem volt elég tiszta ahhoz, hogy a kézfejemnél messzebb ellássak, így mindig csak utolsó pillanatban pillantottam meg egy-egy versenyzőt, akik rendszerint mellúszásban úsztak, így elég szép rúgásokat kaptam. Próbáltam kerülgetni őket, de nem igazán sikerül. A fejüket sem lehetett látni, mert mindig akkor bújtak vissza a víz alá, amikor én kinéztem . Az úszás vége fele lehagytam a korosztályos ellenfelem, helyette jött egy másik, ismerős srác.Ishida Ryo volt az, akivel a csütörtöki banketten találkoztam, és úgy jött oda hozzám az apukája, hogy én vagyok-e az Európa bajnok? Mert a fia ázsiai Ironman bajnok, és alig várja, hogy szombaton összemérhetjük a tudásunk. Mondanom sem kell, mekkora motivációt adott ezzel, hogy őt is legyőzzem!

Az ázsiai bajnokkal együtt jöttünk ki a vízből, a depósátorba is együtt is mentünk be, viszont én zoknit is vettem fel, így pár másodperc előnyt tudott szerezni. "Sebaj, majd bringán behozom', gondoltam, és úgy is lett. Ügyetlen felszállásom után gyorsan belebújtam a bringás cipőbe (ez a bringára volt téve, illetve oda volt gumizva) és tartottam az előre meghatározott wattokat. Közben szépen frissítettem, amit szintén előre meg volt tervezve (az Enduraid egy nagyon hasznos alkalmazás, ajánlom minden triatlonosnak). 

Kb 3 km után az élre is törtem és hajtottam az első emelkedő felé. Ez egy 20 km hosszú oda-vissza szakasz volt, 2 meredek, de rövid emelkedővel. Itt csak visszafelé láttam az engem üldöző ellenfelemet, utána később még egyszer 34 km-nél, ahol már 2 perc előnyöm volt. Ezután már nem találkoztunk a futásig. A bringán végig mentek a wattok, pulzusom nem szállt el. A második körre már ritkább lett a mezőny (a féltávosok kicsit útban voltak az első körben).

A bringa utolsó 30km-ében már vártam, hogy leszállhassak és futhassak egy jót.

10 km-rel a bringa vége előtt utolért egy srác (Iván), aki azt mondta, hogy a korosztályomba tartozik. Nagyon "boldog" voltam, hogy a bringa végét még meg kell nyomnom, hogy legyen egy kis előnyöm hozzá képest a futás előtt. Ez persze elég sok erőt vett ki belőlem, nem esett jól.Beérve a légkondicionált depóba, odagurítottam az önkénteseknek a bringám, akik a helyére tették helyettem és én futhattam tovább a futózsákomért és öltözhettem át a maratonra. 

 A futás első két kilométerét sikerült is úgy futnom, ahogy elterveztem - ha érzem magamban az erőt, akkor 4:15, ha nem akkor 4:30-4:40 a tempó. Az erőt éreztem, de inkább óvatosan kezdtem 4:30as tempóban. Az első frissítőponthoz közeledve elővettem a sótartó dobozkám, aztán ügyesen el is ejtettem. Úgy gondoltam, egy ilyen versenyen többet nyerek, ha megállok és visszafordulok érte két lépést, és összeszedegetem, mint hogy só nélkül fussak még 40 kilométert. Sajnos a visszafordulást olyan hirtelen csináltam, mint amikor Djokovic irányt vált Wimbledonban, így azonnal be is görcsölt a bal lábam. Szerencsére hamar kiengedett és futhattam tovább. Ezután végig görcs közeli állapotban volt mindkét combom és a vége felé már a vádlim is. A tűző napon minden második frissítőállomáson álltam csak meg a jeges dézsából önteni magamra egy kis vizet, a többin csak ittam. 30km után kezdtem el érezni, hogy talán lehet egy-egy vérhólyag mindkét talpamon, de akkor már csak a cél lebegett a szemem előtt. Ekkor köröztem le a korosztályom tavalyi 3. helyezettjét, aki azt mondta, hogy 4. vagyok (???), de ha így futok simán lehetek még harmadik is. Persze ő azt nem számolta bele, hogy én már egy körrel előrébb járok (2,5 körös volt a verseny). Viszont ezzel teljesen összezavart és elbizonytalanított a helyezésemet illetően. Utólag tudta csak meg, hogy kicsit tévedett és a verseny után küldött is egy bocsánatkérő üzenetet 

3km-rel a cél előtt szembe találkoztam Dórival, és csakannyit tudtam neki mondani, hogy nem tudom hányadik vagyok

(az ő emlékei szerint ezt sírva közöltem vele ) de ott és akkor már nem is számított semmi, már csak futottam, ahogy tudtam. 

A célba érve azonnal lerogytam, beborogattak hideg vizes törölközővel, aztán néhány perc után nagy nehezen elcammogtam a masszázsig, ahol legyúrtak (ez jobban fájt,mint a verseny ). Átvettem a táskámat és vártam, hogy Dóri is beérjen a célba. Közben arról is megbizonyosodtam, hogy végülis

megnyertem a korosztályomat.

Másnap volt a slot osztás (slot: indulási jog az Ironman világbajnokságon). átvettem és végre a kezemben tartottam az olyan régóta áhított kis érmét! Olyan pici, hogy bőven elfér a tenyeremben. Pedig milyen sok munka van benne! Ahogy kezdtem felfogni az érme valódiságát, végre fellélegezhettem. 

Most már biztosan ott leszek jövő októberben a világbajnokságon!

Nagyon sok üzenetet kaptam, és nagyon köszönöm, hogy ilyen sokan biztattok! Külön szeretném megköszönni edzőmnek, Gább Dávidnak a felkészítést, a családomnak, Dóri családjának és Kozárovics Mihálynak a rengeteg támogatást, edzőtársamnak Béres Rolandnak a segítségét!